Tegnap ez is lement. Otthagytam az egyetemet, ennyi, kész (legalábbis ebben az intézményben). Jó kis három év volt, akármennyit anyáztam is miatta.
Maga a diplomaosztó sem volt épp rossz, bár azért voltak... érdekes pillanatai és körülmémyei. A talár, amit kaptam, a földet söpörte (másnak meg rövid volt... persze megesett, hogy eltalálták a méretet), így végig attól féltem, hogy a lépcsőn felfelé menet dobok egy orrost. A félelmem nem volt alaptalan, az épületbe befelé menet majdnem sikerült, de végülis megúsztam, átvettem a papírt, ami nem diploma, inkább egy materializálódott email, ráadásul az égvilágon semmi sincs benne azon kívül, hogy megvan az abszolutóriumom, és hogy ez nem igazolja a szakképesítést, és hogy ha bemutatom a nyelvvizsgát, 30 napon belül megkapom az igazi diplomát. Hát ezért aztán igazán megérte talárban 30 fokban üldögélni. De mint azt fentebb említettem, nem volt rossz. Bár az elején az éneklést nem értettem, kijött egy csaj a színpadra, és elénekelt egy dalt arról, hogy kell a zene, meg hogy nem vagyunk egyformák. Még egy megaszar szintű ótvarságban sem menne el, de ide minek? Valahogy nem passzolt bele a hangulatba, bár az sem volt olyan fúdefennkölt. De azért megjárta.
Szerencsére egy és negyed óra után vége is lett, jöhetett a fényképezgetés, majd haza, családi banzáj. Ez is jól sikerült, úgyhogy a tegnapi nap végső soron siker, ma pedig irány a susnyás. Kicsit félek a tegnapelőtti esőtől, remélem a tákolt fatárolónk kibírta és meg is védte a faanyagot.
Sokat aggodalmaskodom. Le kéne szokni róla. Valahogy úgyis lesz.
