Ubi virtus, ibi victoria! - Abandoned

Mégiscsak írok még egyet, de csak azért, mert gyakran feljárok a blogolra, néha be is kommentelek ide-oda, és azt hiszem úgy ildomos, hogy megosszam az új blog címét. Megpróbáltam a href-elni de valamiért ellenem van a blogol, szóval csak kiírom: wormoftheapple.wordpress.com

No, holnaptól Veréb, utána pedig egy hét Balaton. Most kezd izgalmas lenni. Közben új blogot indítottam - 4 év után először hagyom el a blogolt, hogy máshol folytassam, furcsa -, de megtartom ezt egyelőre, mert van itt mit olvasni. Hogy írok-e még ide... nem tudom. Majd meglátjuk ezt is.

Úgy hiszem, hosszú ideig a „jó” úton jártam. Igyekeztem nem bántani senkit, ha mégis sikerült, azt nem szándékosan követtem el. Szabályaim voltak, kimondatlanok, leíratlanok. Nem teszem ezt, ha, nem csinálom úgy, ha, és így tovább. De hova vezetett ez? Mintha egy csónakban ragadtam volna a tengeren, édesvíz nélkül.

A dolgok megváltoztak. Főleg belül, egyelőre. Ahogyan egyre csak gyűlnek az érzések, hol düh, hol elkeseredés gyarapítja a sártengert itt bent, kezdem másként látni a dolgokat. That so-called inner devil is rising. Nem mondom, hogy most először érzem ezt. De talán most a legerősebb.

Körbenézek, és látom, ha rávetítem az eddigi viselkedésem a többi emberre, rossz úton vagyok. Legalábbis a magam szemszögéből. Düh van bennem. Mérhetetlen.

És jöhet a 20 milliós kérdés: hagyom, vagy tartom magam? Az előbbi jeleit láthattam már, de a fal, még ha repedezett is, áll.

De vajon ez rossz lenne? Mármint… ha kicsit előrébb helyezem magam – nem úgy, mint általában eddig –, az miért ne lenne kedvezőbb? Érdekes, hogy másoknak azt tanácsolom, hogy gondoljanak/koncentráljanak magukra. Akkor én miért nem teszem? Még ki kell iktatni néhány biztosítékot. Vagy lecsapja őket valami. 

Néha az ember már nem tud toleráns lenni. Nem hittem volna, hogy eljutok erre a szintre, de mégis sikerült. *clap-clap*

Hát, azt hiszem az eddigiek közül ez volt a legjobb. Kilencen voltunk (gyors fejszámolás - igen, vagy ráfogom, hogy történésszerűség vagyok), kicsit döcögősen indult ugyan, de végül belehúztunk, és a hajnal első fénysugaraitól hajtva tértünk végül vissza öt órakor. Jó emberekből és alkoholból nem volt hiány, a tűzgyújtással ugyan adódtak gondok, de megoldottuk - ha sehogysem ment, akkor jött a vaku (lámpaolaj, egyenesen rá. Fincsi).

Most agyhalálközeli állapot, azt hiszem, ezután a hét után kell egy-két nap a regenerációra.

Még több ilyet! 

Tegnap ez is lement. Otthagytam az egyetemet, ennyi, kész (legalábbis ebben az intézményben). Jó kis három év volt, akármennyit anyáztam is miatta.

Maga a diplomaosztó sem volt épp rossz, bár azért voltak... érdekes pillanatai és körülmémyei. A talár, amit kaptam, a földet söpörte (másnak meg rövid volt... persze megesett, hogy eltalálták a méretet), így végig attól féltem, hogy a lépcsőn felfelé menet dobok egy orrost. A félelmem nem volt alaptalan, az épületbe befelé menet majdnem sikerült, de végülis megúsztam, átvettem a papírt, ami nem diploma, inkább egy materializálódott email, ráadásul az égvilágon semmi sincs benne azon kívül, hogy megvan az abszolutóriumom, és hogy ez nem igazolja a szakképesítést, és hogy ha bemutatom a nyelvvizsgát, 30 napon belül megkapom az igazi diplomát. Hát ezért aztán igazán megérte talárban 30 fokban üldögélni. De mint azt fentebb említettem, nem volt rossz. Bár az elején az éneklést nem értettem, kijött egy csaj a színpadra, és elénekelt egy dalt arról, hogy kell a zene, meg hogy nem vagyunk egyformák. Még egy megaszar szintű ótvarságban sem menne el, de ide minek? Valahogy nem passzolt bele a hangulatba, bár az sem volt olyan fúdefennkölt. De azért megjárta.

Szerencsére egy és negyed óra után vége is lett, jöhetett a fényképezgetés, majd haza, családi banzáj. Ez is jól sikerült, úgyhogy a tegnapi nap végső soron siker, ma pedig irány a susnyás. Kicsit félek a tegnapelőtti esőtől, remélem a tákolt fatárolónk kibírta és meg is védte a faanyagot.

Sokat aggodalmaskodom. Le kéne szokni róla. Valahogy úgyis lesz. 

Holnap diplomaosztó, napok óta takarítás, hajnali négykor migrén, szombat susnyás. Elfoglalt ember lettem egy hétre.

És jó eséllyel kinéz egy Veréb fesztivál. Úgysem voltam még ilyenen, jó lenne. 

ééés utolsó susnyásrendezés, délután jutott eszembe, hogy a következő napokban nem lesz időm lemenni, úgyhogy összeszedtem magam, és 35 fokban farmerben kiindultam. Út közben kitértem egy kicsit, hogy megnézzem a patakot, régen másztam le a partján. Namost patak nem volt, csak száraz meder, ez eléggé meglepett. Rendben, alapból nem nagy vízhozamú, na de ennyire szárazság lenne? Na mindegy, sétálgattam benne egy kicsit, előttem két fényképet, és mentem tovább. Út közben megnéztem a víztározót, rögtön odaértemkor megijesztettem egy szürkegémet. De rég láttam szürkegémet. A víztározóban még volt valami (bele már nem folyt semmi), viszont az is iszapos, mocsaras, békanyálas undormány. Nem tudom, mit esznek ezen a gémek.

Kiérve kiganalyoztam a tűzrakóhelyet, gyűjtöttem fát, irtottam a csalánt, és anyáztam: a kis trollcsalánok már előbújtak, pedig kb két hete írtottuk ki őket. Szívós kis dögök. Ezzel elment egy-másfél óra, utána gondoltam megnézem, hogy a patakmeder hogyan néz ki arrébb. Átvágva a bozóton meg is találtam. Hát, nem sokkal szebb, a víz épphogy áll pár centin. 

Ezután indulás haza, Simpsonsnézés, és leledzés. Megérte kimenni. 

Érdekes volt beleolvasni pár bejegyzésbe a régi blogomból. Viszont csa most tűnt fel (kissé későn), hogy néhány hónapot le sem mentett a program. Pedig kíváncsi lettem volna rájuk. Most már mindegy. De legalább az eleje megvan. 

Eseménydús hét. A jövő hét pedig méginkább az lesz. Hétfőn, szerdán befelé, péntek diplomaosztó, szombatra pedig susnyás van tervezve (Vol. 3) - remélem nem pont akkorra fog elromlani az idő.