Úgy hiszem, hosszú ideig a „jó” úton jártam. Igyekeztem nem bántani senkit, ha mégis sikerült, azt nem szándékosan követtem el. Szabályaim voltak, kimondatlanok, leíratlanok. Nem teszem ezt, ha, nem csinálom úgy, ha, és így tovább. De hova vezetett ez? Mintha egy csónakban ragadtam volna a tengeren, édesvíz nélkül.

A dolgok megváltoztak. Főleg belül, egyelőre. Ahogyan egyre csak gyűlnek az érzések, hol düh, hol elkeseredés gyarapítja a sártengert itt bent, kezdem másként látni a dolgokat. That so-called inner devil is rising. Nem mondom, hogy most először érzem ezt. De talán most a legerősebb.

Körbenézek, és látom, ha rávetítem az eddigi viselkedésem a többi emberre, rossz úton vagyok. Legalábbis a magam szemszögéből. Düh van bennem. Mérhetetlen.

És jöhet a 20 milliós kérdés: hagyom, vagy tartom magam? Az előbbi jeleit láthattam már, de a fal, még ha repedezett is, áll.

De vajon ez rossz lenne? Mármint… ha kicsit előrébb helyezem magam – nem úgy, mint általában eddig –, az miért ne lenne kedvezőbb? Érdekes, hogy másoknak azt tanácsolom, hogy gondoljanak/koncentráljanak magukra. Akkor én miért nem teszem? Még ki kell iktatni néhány biztosítékot. Vagy lecsapja őket valami.