A Két Medve sörözőben üldögélve, ezekben a pillanatokban épp egyedül...
Bh (fülbemászó, kenetteljes női hangon,
mosolyogva): Nézd, a következő generáció...
Én (körbenézve): Valóban.. nem tudom, mit mondjak.
Bh: Szép... Lásd, hogy süllyedünk
dekandenciába... hogy süllyedünk a mélybe.
De mindig így megy. Így ment ez
évszázadokkal ezelőtt is..
Én: Talán.. de nem lehetett jobb? nem
lehetett szebb... magasztosabb? Esetleg nem
volt több értelme?
Bh: Ne ámítsd magad B... Nem volt ez soha
sem jobb... vagy ha volt is, nem számít
már.. és ne feledd, közéjük tartozol...
Én: De talán kilógok valamennyire a
sorból.. talán... lehetek másmilyen is..
Bh: oh, nem gondolod, hogy ők ugyanezt
gondolhatják? Miért lennétek többek... hisz
mindannyian itt ültök... füstben, alkoholba
folytva érzéseitek, gondolataitok. Egész
létezésetek nem szól másról, mint hogy kik
lehetnétek.
Én: lehetnénk... különös szó...
Bh: valójában nem létezik, talán sosem fog.
És mégis, ezen gondolkodsz.
Én: Azt sem tudom, akarok e változást..
Bh: Nem kell tudnod, el fog jönni az
anélkül, hogy beleszólásod lenne...
Én: Ellenkezhetek?
Bh: Hajrá... de előre szólok, csalódni
fogsz... ez olyan ár, amellyel szembe nem
mehetsz karcsapásokkal.
Én: Mit kéne tennem? Mit tehetek?
Bh: Az csak rajtad múlik B... az út nem
mozdul előled. Vagy haladsz rajta, vagy
dőlöngélsz, padkától padkáig, egyik
szélétől a másikig. Mégis egy irányba fogsz
haladni.
Én: egy helyben akarok maradni.
Bh (halkan nevetve, fülembe suttog):
Próbáld meg. Majd ráeszmélsz.
