Körülvesz egy árny.
Nem hagy nyugodni.
Szakadt aranyszárny,
Emlékek, melyek beleégtek
hitvány fejembe.
Elhagyhatna már
ez az érzés igazán,
olyasmi rothaszt,
melynek ideje régesrég lejárt.
Feszülök,
szakít az érzés belülről,
körülnézek, csaló tükrök
mindenütt.
Szemem elé nem akarok kerülni,
nem akarok tovább merülni
ebben az iszonytató fertőben,
melyben magam fürösztöm.
Nincs élet, csak sivár lét,
Nem érzem a tettek ízét.
Akarom-e? Igen, akarom,
de meg nem kaphatom.
Mozaikdarabkák szanaszét,
megtelt már a padló,
sötét rácsok, málló acél,
sötét horizont, de mi a cél?
Irány a feketeség?
A távoli messzeség?
Ismeretlen tájak,
elmúlt korok,
zárt ketrecek,
nyomasztó álmok,
Végtelen életek,
Egyetlen igazság:
nyomasztó valóság.
