Vannak gondolataim. Természetesen megválogatom, mit teszek itt közzé. Az utóbbi időben nem igazán volt példa ilyesmire, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének. Sokat tanulok magamtól, a hibáimból, amiket elkövettem. Megváltoztam... az utóbbi fél évben nagyon. És üdvözlöm ezt a változást. Talán kívülről kevésbé látszik, ezt nem tudom. De belül érzem, és ez jó. Magabiztosságot nyertem, bár ez még nem tökéletes. De több és jobb, mint annak előtte. Önismeret... rémesen fontos, erre is ebben az időszakban jöttem rá igazán. 

 Szoktam irogatni. Mindenfélét. Olykor verseket, máskor csak szimplán gondolatokat. Most itt is megosztok egy kisebb.. valamit. Lehet, hogy általánosság. A stílus talán nagyképűnek tűnhet. De nem igazán érdekel. Nem is írás... inkább olyan beszédféle lenne, ami a fejemben hangzik el. Nem akarok én tanítani senkit, nehogy valaki ezt vegye le ebből. Csak megosztom. Mert miért ne. 

 A szeretet létünk alapeleme. Hozzánk tartozik, a részünk, eltörölhetetlen és kiszakíthatatlan valónkból. Megpróbálhatjuk figyelmen kívül hagyni, igen. Munka, hobbi, különböző elfoglaltságok, amelyek egy időre elfordítják tekintetünket a lelkünkben tátongó sötét, üres térről. Tagadhatjuk, hogy szükségünk van rá. Tagadhatjuk emberi mivoltunkat, de mindhiába, s éppen ezért: mi célból tegyük ezt? Mindenkinek egyformán jár a boldogság. Senki se ringassa magát abba a kényelmes tévképzetbe, hogy ő ez alól kivétel. Hogy nem érdemli meg. Miért tűnik ez jónak? Mert könnyű. Nem kell tenni semmit, hiszen miért harcoljon valaki olyasmiért, amit kezdettől fogva megvontak tőle. Elmerülhetünk az önsajnálatban, porciózhatjuk magunknak a sötét gondolatokat nap mint nap, mint eledelt, ami táplálja ezt a rothasztó téveszmét. 

Vagy.

Megmozdulunk. Elhisszük, hogy nem vagyunk alárendeltek. Hogy a sorsunk, megítélésünk, tetteink, s azok következményei mint tőlünk erednek. A felsőbb hatalmak nem szórnak elénk mindent. Nem pazarolnak. Mert aki elhiszi, hogy nem ér semmit, az nem fog csínján bánni a kapott lehetőséggel. Keresni fogja a kibúvókat. Majd lassan elveszíti az ajándékot. 

Ha másért talán nem, de egyvalamiért mindig is felelősek leszünk: magunkért. A felelősség mindig nehéz. De viselnünk kell, mert létünkből fakad: a lét felelősség. Minden egyes mozdulatunkért, minden egyes beavatkozásunkért felelnünk kell, ha más előtt nem, hát saját lelkiismeretünk előtt, aki talán a legszigorúbb bíra mindközül. 

Felállni, egyenes háttal, állunkat felemelve, és beleüvölteni a sötétségbe, hogy igen, mi itt vagyunk! Nem vagyunk elveszettek és nem vagyunk láthatatlanok. Emberek vagyunk! Ennek minden fényességével és sötétségével. 

Ha már esélyt kaptunk a létre, hát használjuk ki. Sokszor nehéz.. egyesek sorsa könnyebbnek tűnhet, míg másoké nehezebbnek. De minden belül dől el. Ezt kell felismernünk.